Mióta hazaköltöztünk, már nem annyira természetes, és evidens, hogy itthon vagyok, ez az én otthonom. Egyenesen furcsa dolog, hogy megkérdőjelezem, miért vagyok én itt jelen, pont most. Miért nem lehetnék én most máshol. Persze ez mind érzelmi szinten játszódik leginkább. És az is érdekes, hogy a ráció adja a választ jobban arra, hogy ez az én hazám, azért vagyok itt. Mert itt a házunk, itt laknak a barátaink, itt járhatnak a gyerekek (ingyen) magyar suliba. És ebben az országban lakhatunk hosszú távon, azaz rendezkedhetünk be valamire, ami nemcsak ideiglenes.
De bevallom, még mindig napról napra élek. Minden nap fel kell szívnom magam, hogy ma is jó lesz, ma is haladok, és jobb lesz, mint tegnap.
Mindenféle lehetőség adott itt. Azonban megtanultam már: először az alapoknak kell rendben lenniük, és aztán jöhet a sallang, mert az csak ideig-óráig dob fel, aztán visszaesünk a realitásba.
Mert már az sem adott, hogy ez itt az enyém. Az adott, hogy mivel itt élek, ki kell hasítanom az én életemet ebből az egészből, és helyet kell csinálnom magamnak benne, mert ha nem teszem, a kutyát sem fogja érdekelni, mi van velem. Ebben pedig ez az ország nagyon is hasonlít az előző lakhelyeimre. Attól, hogy még a hazám, most ugyanúgy keresem benne a helyem.
És tudom a dolgom: itt mindenkinek kialakult élete van. Én vagyok a jövevény, akinek nincs: tehát nekem kell kezdeményeznem, azaz teremtenem. Nekem kell pályáznom, keresnem, úgy, hogy tudom, a startvonalon vagyok, szinte semmivel sem előrébb.
Sokszor tekintem magam megfigyelőnek, egy történet szereplőjének. Így elég izgalmas a főszerepet játszani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése