Kétlaki örömök

A kétlaki élet valóban olyan, mintha kettő életünk lenne. Két lakásunk, két tevékenységi körünk, két baráti társaságunk, a rokonokkal együtt vagyunk itt és néha ott is. Ennek a két-életes képletnek az a legnagyobb előnye, hogy megőrizzük örömeink meglátására szemünk frissességét. Meglátjuk mindazt a szépséget a két létben, amibe szemünk belefásulhatna, ha mindig azt látná. Másrészt segít az értékek sorrendjét helyesen felállítani. Segít rájönni, hogy a tárgyi környezet egy körülmény, ami jön is, megy is. És mivel a két életnek mindig előre látható vége van, hát nagyon megbecsüljük a napokat itt is, ott is. Az „amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra” mondás jegyében telnek napjaink. Sajnos több nap, mint kolbász, azaz valami mindig kimarad, de soha nem az számít. Hanem az, hogy mi fért bele egy napba. Fért-e bele elég érték, elég szeretet, elég szépség. A többi pedig meglesz. Ahol sok kiküldetésben élő lakik egy helyen, az érkezések és távozások az élet természetes velejárójává válnak. Itt vagyunk, most jó együtt, aztán… Aztán majd máshol lesz jó nekünk, de már nem együtt. Hát ez az élet. Jövünk, találkozunk, adunk-kapunk, megyünk, és közben fejlődünk, gazdagodunk. Csak ez itt sűrítettebb formában tapasztalható meg. Igen, az élet napjainak egyedi megismételhetetlensége, az, hogy valóban minden nap ajándék, és Te döntöd el, mit kezdesz vele. Örülsz-e neki, vagy szóra sem méltatva hagyod, hogy elmúljon feletted. Mert mi megtapasztaljuk a végességet. Megtapasztaljuk a hiányt, megtapasztaljuk saját magunkat. Hogy mire vágyunk, mi hiányzik leginkább. Aztán jó a magára hagyatottság is, amely szabadság is egyben. Hogy megérkezel egy vadidegen országba, és tessék, lehet kitölteni az időt. Persze, ott a létfenntartás, a párod, a család, a gyerekek. De ez még mind nem töltötte ki az életet, a napokat. Se suli, se munka, se ismeretség, semmi kötelezettség. De a lélek, az igyekezet mégis ott lüktet benned, hogy menni, tenni, kapcsolódni kell. Mert az ember ezt akarja, erre született. És minél régebb óta csinálod ezt, annál tapasztaltabbá válsz már abban, mit, merre és hogyan tudsz, szeretnél csinálni. És valóban, minél határozottabb az ember belső képe, elképzelése, annál célirányosabban fognak szembe jönni vele a neki szánt lehetőségek, a számára szimpatikus emberek. Már csak meg kell ragadni őket, és különlegességünket megosztani velük, beleadni saját magunkat. Ahány országba költözöl, annyiszor kezdesz új életet. Se skatulya, se berögzült szokások, se szokásból fenntartott kapcsolatok. Csak magad, önmagad vagy. Beleteheted saját magad. Mert mint egy újabb mondás mondja „az ember nem lehet próféta a saját hazájában”. Azért nem, mert megismerték valamilyennek, és az istennek nem akarják meglátni, hogy a megismerés óta az az ember folyamatosan változott, és már egy egészen másvalaki. Nincs szemük rá. Egy új helyen nincs múltad, annak ismernek meg, aki valóban vagy, nem annak, aki voltál, és akihez már semmi közöd. Tehát önmagunk (remélhetőleg csak pozitív irányú) megváltoztatásának is teret adó lehetőség egy új lakóhely, hát még egy új ország. A kiküldetéses országváltásnak azért az nagy előnye, hogy persze másik ország, na de a közösség, amelyben mozgunk, nagyon is hasonlít egymáshoz. Expat közösség. Többnemzetiségűek, világ nomádjai. Több kultúrájú, mégis valamiféle egyezményesített szokásrendszerű népség. Kedvesek, nyitottak, elfogadóak. És megismered az amerikait, a nyugat-európait, a britet, a kelet-európaival összekacsintasz, az ázsiaira pedig rácsodálkozol. A soknemzetiségűre meg plána. Amikor fél órába telik elmesélni, a gyerekek milyen háttérrel is rendelkeznenk. Mert pl. német apjuk, görög anyjuk van, aki Szocsiban nőtt fel. A gyerekek éltek már Görögországban, Indiában és Ománban. És négynyelvűek: beszélnek németül, görögül, oroszul és angolul. Vagy amikor valaki azt mondja: -„apám ománi”. Azaz a lánya már nem az, mert az anyja spanyol, és mert életében összesen 10 évet töltött Ománban. Ő már világpolgár, mert annak született, nemzetközi életbe nőtt bele. Persze, a külföldiek így összehordva innen-onnan kicsit felszínesek is, de ez van. Igazi barátságot kötni egy újabb nagy kihívás ebben a környezetben, de sikerülhet. Nem mindig ugyan, de van rá esély. Különösen, ha tudod, kit keresel. Vissza a különlegességre, különlegességünk megosztására. Mi magyarok, bárhová menjünk, maga vagyunk a két lábon járó kuriózum. A nyelvünk, a konyhánk, a szokásaink, a gazdag lelkiségünk, a mély és széles ismereteink, kitartásunk, szerénységünk, munkabírásunk. Ez egytől egyig különleges érték. Nem elrejteni, megmutatni. Ma Lacus osztályának búcsúbulijára pogácsát vittem. Zabálták. Kezdem küldetésemnek tekinteni a pogácsa népszerűsítését. Éljen a porból készült chocolate chips cookie! És éljen a pogácsa! A sógornőmtől kapott recept szerint túró kell hozzá. Az itt nem kapható. De ha van tej, túró is kerül.

Mi az egzotikum?

Forrás: Bogart-pictures Mi az egzotikum? Szokatlan, különös, megszokottól feltűnően eltérő valamiféle dolog. Mint minden fogalom, ez is igen relatív. Az, hogy éppen mi illik bele a meghatározásba, korról korra, helyről helyre változik. Innen nézvést nekem most ez a kép sűrít magába minden egzotikumot, mely lehetne egy Európa-sűrítmény is. Nem Magyarország, Európa. A világ színes forgatagában az európai országok képviselői között sokkal több az egyezőség, mint a különbség. Természetesen onnan nézve már újra csak a különbségtételek kezdenek majd felerősödni. Mi is olyan egzotikus ezen a képen? Itt van mindjárt a négy évszak, és az annak köszönhető dús lombkoronájú fák, a zöld gyep, a bokrok, virágok. Lehet üldögélni a füvön, a fa árnyat adó koronáját élvezni, beszippantani üde illatukat, különösen eső után. Az eső, az is egy egzotikum. Minden csapadék: a köd is, a hó is, a savas eső is. Egyáltalán, hogy van időjárás. Hol napos, hol borongósan felhős. Néha szeles, olykor csendes, vagy egyenesen viharos. Mennyi szín, hangulat, érzés tapad ezekhez az időjárásokhoz. A kellemes, kicsit hűvöskés estékről nem is beszélve. Meg arról, hogy bármikor kint lehet lenni a szabadban, az év bármely napjáról is legyen szó, mert az időjárás megengedi. Itt a képen szép, szélcsendes, langyos az idő, marasztalja az embert sokáig. Maga a tér is egzotikum, mely összefogja az ide összefutó utcákat, amelyek járdáin sétálni lehet. A belvárosban gyalogszerrel lejárható távolságok vannak, eltelhet úgy egy nap, hogy nem kell autóba ülni. És az „elmegyek a …” kezdetű mondat nem feltétlenül jelenti azt, hogy a légkondizott ház előtt beszállok az autóba, a célnál, és csakis a célnál, az ajtótól lehetőleg 50 méteren belüli távolságra pedig kiszállok, majd sietve bemegyek egy full légkondis helyiségbe a légkondizott autómból. Ha gyalogolhat az ember, útközben beugorhat ide is, oda is, menet közben mellesleg elintézhet ezt-azt.Már ha vannak járdák, és a járda mentén házak, és a házak aljában pedig bolthelyiségek. Itt vannak az egytől egyig építészeti műremeknek beillő épületek. Bármelyikre nézzek is, hosszan el lehet gyönyörködni emberi léptékűségükben, szabályos szerkesztettségükben, a beépített nemes anyagaikban. Mindabban a gondban, tudásban, szakértelemben, kreatív alkotó fantáziában, precízségben, ami egy-egy ilyen alkotásban megnyilvánul. Mennyi kiművelt emberfő összmunkája hozta ezt létre! És ebből Európában milliószámra bővelkedhetünk. Nem is beszélve Budapestről és a többi szép magyar városról és faluról. A kényelmes tér, ami befogad, magába fogad annyi embert, hogy az kellemes legyen, és békét teremt közöttük, körülöleli őket. Hangulatot ad egy-egy érdekes eszmecseréhez, őszinte beszélgetéshez. Itt mindenki egy nyelvet beszél, egy nyelven Ugyanazon kulturális bázisról indítanak, legyen bármi is a téma. Mikrokultúránkban mindenki ismer mindenkit, legyen bármilyen speciális az ízlésünk, bármilyen különleges a tevékenységünk, mégis könnyen szót értünk egymással, mert a fogalmak ugyanazt a definíciót takarják számunkra. Egy este alatt akár nem is egy egész ezresért részünk lehet valami szépben, a maga nemes egyszerűségével. Egy szimpla hétköznap este is telhet hangulatosan, kellemesen, mert ott a tér, az emberek, a házak. Nem kell megteremtenünk magunknak a miliőt, nem kell erőn felül beleadnunk magunkat, hogy létrejöjjön, mert már megvan. Csak magunkat kell odavinnünk, és kész. A maga könnyű egyszerűségében. És mindenkinek lehet más a szakmája, az érdeklődési köre, melyet megfelelő mélységgel és alapossággal sajátított el, és gyakorol nap mint nap. Az alkotó munka fáradtsága. Az is egzotikum. Hogy az emberek dolgoznak, szinte egytől egyig. Maguk végzik el a teendőiket. És mindenki a saját anyanyelvén beszél, ez is egy egzotikum. Kellő választékossággal, sok szép hasonlattal, metaforával színezve. Mert a magyar már csak ilyen, önkéntelenül is képekben beszéltet bennünket. Nem kell keresni a szavakat, nem a szókincs határozza meg a beszélgetés mélységét és menetét. Ettől a szép nyelvünktől lelki gazdagságunk is nagy. Az is nagy egzotikum, hogy mindez, amit látunk e képen, a magyarok saját erejéből teremtődött meg, a saját szaktudásukból, erőforrásaikból. Minden sarokkő, flaszterdarab a miénk. És évszázadok emléke, korszakok történelme rakódott rájuk. Egy kő-történelemkönyvben sétálgathatnak az ott élők minden nap. Egy sarok, egy kerület, egy épület történetek mesélője. Az európai Magyarország egy egzotikus hely. Telis tele olyan értékkel, szépséggel, amiről mások nem is tudnak, hogy létezik a világnak egy olyan szeglete, ahol ennyi kincs és érték van felhalmozva egy helyen. Az emberek szokásai is egzotikusak. Szeretnek egymással hosszan és mélyen beszélgetni. Nem nagyzolni, hanem megérteni egymást. Tudják, ismerik, mi az a mélység, ameddig bárkivel el lehet menni. Nem lépnek egymás tyúkszemére, nyitogatnak titkos, lezárt ajtókat közben, de nem is maradnak a felszín unalmas kapargatásánál. Egyértelmű, ki honnan jött, és hol tart. Az identitás kérdése nem merül fel emberenként más és más módokon. Nincs szükség azt magyarázni, kik is vagyunk. Nem mellesleg ott van a megjelenésük és öltözködésük. Mindannyiuk - az időjáráshoz alkalmazkodva - saját, egyéni ízlésének megfelelően van felöltözködve. Stílusukat, jellemüket, hangulatukat megjelenítik megjelenésükön. Ez aztán olyan bőséges, újra és újra megújuló látványt biztosít, amivel napokig alig lehet betelni. Persze tudom, Távolság és az Idő a világ leghíresebb kozmetikusai, megszépítenek mindent és mindenkit. De bennem itt és most ez a kép ilyen szép élményeket, érzéseket váltott ki. Szóval a nyáron én erre a Magyarország nevű egzotikus helyre vágyom.