Mi az egzotikum?

Forrás: Bogart-pictures Mi az egzotikum? Szokatlan, különös, megszokottól feltűnően eltérő valamiféle dolog. Mint minden fogalom, ez is igen relatív. Az, hogy éppen mi illik bele a meghatározásba, korról korra, helyről helyre változik. Innen nézvést nekem most ez a kép sűrít magába minden egzotikumot, mely lehetne egy Európa-sűrítmény is. Nem Magyarország, Európa. A világ színes forgatagában az európai országok képviselői között sokkal több az egyezőség, mint a különbség. Természetesen onnan nézve már újra csak a különbségtételek kezdenek majd felerősödni. Mi is olyan egzotikus ezen a képen? Itt van mindjárt a négy évszak, és az annak köszönhető dús lombkoronájú fák, a zöld gyep, a bokrok, virágok. Lehet üldögélni a füvön, a fa árnyat adó koronáját élvezni, beszippantani üde illatukat, különösen eső után. Az eső, az is egy egzotikum. Minden csapadék: a köd is, a hó is, a savas eső is. Egyáltalán, hogy van időjárás. Hol napos, hol borongósan felhős. Néha szeles, olykor csendes, vagy egyenesen viharos. Mennyi szín, hangulat, érzés tapad ezekhez az időjárásokhoz. A kellemes, kicsit hűvöskés estékről nem is beszélve. Meg arról, hogy bármikor kint lehet lenni a szabadban, az év bármely napjáról is legyen szó, mert az időjárás megengedi. Itt a képen szép, szélcsendes, langyos az idő, marasztalja az embert sokáig. Maga a tér is egzotikum, mely összefogja az ide összefutó utcákat, amelyek járdáin sétálni lehet. A belvárosban gyalogszerrel lejárható távolságok vannak, eltelhet úgy egy nap, hogy nem kell autóba ülni. És az „elmegyek a …” kezdetű mondat nem feltétlenül jelenti azt, hogy a légkondizott ház előtt beszállok az autóba, a célnál, és csakis a célnál, az ajtótól lehetőleg 50 méteren belüli távolságra pedig kiszállok, majd sietve bemegyek egy full légkondis helyiségbe a légkondizott autómból. Ha gyalogolhat az ember, útközben beugorhat ide is, oda is, menet közben mellesleg elintézhet ezt-azt.Már ha vannak járdák, és a járda mentén házak, és a házak aljában pedig bolthelyiségek. Itt vannak az egytől egyig építészeti műremeknek beillő épületek. Bármelyikre nézzek is, hosszan el lehet gyönyörködni emberi léptékűségükben, szabályos szerkesztettségükben, a beépített nemes anyagaikban. Mindabban a gondban, tudásban, szakértelemben, kreatív alkotó fantáziában, precízségben, ami egy-egy ilyen alkotásban megnyilvánul. Mennyi kiművelt emberfő összmunkája hozta ezt létre! És ebből Európában milliószámra bővelkedhetünk. Nem is beszélve Budapestről és a többi szép magyar városról és faluról. A kényelmes tér, ami befogad, magába fogad annyi embert, hogy az kellemes legyen, és békét teremt közöttük, körülöleli őket. Hangulatot ad egy-egy érdekes eszmecseréhez, őszinte beszélgetéshez. Itt mindenki egy nyelvet beszél, egy nyelven Ugyanazon kulturális bázisról indítanak, legyen bármi is a téma. Mikrokultúránkban mindenki ismer mindenkit, legyen bármilyen speciális az ízlésünk, bármilyen különleges a tevékenységünk, mégis könnyen szót értünk egymással, mert a fogalmak ugyanazt a definíciót takarják számunkra. Egy este alatt akár nem is egy egész ezresért részünk lehet valami szépben, a maga nemes egyszerűségével. Egy szimpla hétköznap este is telhet hangulatosan, kellemesen, mert ott a tér, az emberek, a házak. Nem kell megteremtenünk magunknak a miliőt, nem kell erőn felül beleadnunk magunkat, hogy létrejöjjön, mert már megvan. Csak magunkat kell odavinnünk, és kész. A maga könnyű egyszerűségében. És mindenkinek lehet más a szakmája, az érdeklődési köre, melyet megfelelő mélységgel és alapossággal sajátított el, és gyakorol nap mint nap. Az alkotó munka fáradtsága. Az is egzotikum. Hogy az emberek dolgoznak, szinte egytől egyig. Maguk végzik el a teendőiket. És mindenki a saját anyanyelvén beszél, ez is egy egzotikum. Kellő választékossággal, sok szép hasonlattal, metaforával színezve. Mert a magyar már csak ilyen, önkéntelenül is képekben beszéltet bennünket. Nem kell keresni a szavakat, nem a szókincs határozza meg a beszélgetés mélységét és menetét. Ettől a szép nyelvünktől lelki gazdagságunk is nagy. Az is nagy egzotikum, hogy mindez, amit látunk e képen, a magyarok saját erejéből teremtődött meg, a saját szaktudásukból, erőforrásaikból. Minden sarokkő, flaszterdarab a miénk. És évszázadok emléke, korszakok történelme rakódott rájuk. Egy kő-történelemkönyvben sétálgathatnak az ott élők minden nap. Egy sarok, egy kerület, egy épület történetek mesélője. Az európai Magyarország egy egzotikus hely. Telis tele olyan értékkel, szépséggel, amiről mások nem is tudnak, hogy létezik a világnak egy olyan szeglete, ahol ennyi kincs és érték van felhalmozva egy helyen. Az emberek szokásai is egzotikusak. Szeretnek egymással hosszan és mélyen beszélgetni. Nem nagyzolni, hanem megérteni egymást. Tudják, ismerik, mi az a mélység, ameddig bárkivel el lehet menni. Nem lépnek egymás tyúkszemére, nyitogatnak titkos, lezárt ajtókat közben, de nem is maradnak a felszín unalmas kapargatásánál. Egyértelmű, ki honnan jött, és hol tart. Az identitás kérdése nem merül fel emberenként más és más módokon. Nincs szükség azt magyarázni, kik is vagyunk. Nem mellesleg ott van a megjelenésük és öltözködésük. Mindannyiuk - az időjáráshoz alkalmazkodva - saját, egyéni ízlésének megfelelően van felöltözködve. Stílusukat, jellemüket, hangulatukat megjelenítik megjelenésükön. Ez aztán olyan bőséges, újra és újra megújuló látványt biztosít, amivel napokig alig lehet betelni. Persze tudom, Távolság és az Idő a világ leghíresebb kozmetikusai, megszépítenek mindent és mindenkit. De bennem itt és most ez a kép ilyen szép élményeket, érzéseket váltott ki. Szóval a nyáron én erre a Magyarország nevű egzotikus helyre vágyom.